Indonézia után a munkában

Végigolvastam az összes eddigi írásomat. Érzem az illatukat.Látom magam előtt a megrágott cumikat és mindenre emlékszem. Sajnálom, hogy Indonéziából nem folytattam, nem lenne rossz ha annak is lenne itt valami nyoma. Most dolgozom, voltam egy multinál három hónapot, most egy galériában vagyok egy hónapja. Érzek dolgokat de leginkább csak várom a hétvégéket. Nem lehet hogy erről szól az élet. Most, hogy látom mennyit gondolkoztam, mennyi naplementét, gyereket, játszóteret, koncertet,új érzéseket, hangulatokat tapasztaltam meg egy év alatt (és ez ugyanígy volt Jogjakartában is). Úgy érzem nem fenntarthatóak a mostani mindennapjaim. Nem rosszak, nem erről van szó. Reggel mézes-vajas kenyeret eszünk apával, Szentendrére jövet zenét hallgatok, hétvégén tüzet rakok a kandallóban, szerveztem egy kiállítást, volt megnyitója, keresek pénzt, a testvéremmel voltunk a Kiscelli Múzeumban, a szüleim össze fognak házasodni,ősszel szedtünk gombát, itt a tavasz, a Duna újra zöld lesz. Minden jó és ezt nemcsak mondogatom magamnak, hanem tényleg így is érzek-többnyire-de lehetne, nem is tudom... Biztos nem a "több" a jó szó, nem is a "jobb". Lehetnék szabad, értékelhetném az apróságokat,ahogy csak egy új helyzetben, külföldön tudom. Hogy mindent észreveszek, meghatódom, írni akarok róla, lefotózni, rajzolni, festeni, magamba szívni. Külföldön a felületem lágy, minden áthatol rajtam és mindenfélék belém oldódnak. Talán tényleg nyugtalan lennék? Lehet, hogy nem találom a helyem? Vagy csak isteni a rengeteg impulzus, minden nap, minden órában és itthon valahogy, még ha keresem is, akkorsem találok ennyit és nem így. Nem tudom mi lesz a következő, hogy lesz-e, de úgy érzem szívesen elindulnék.