Ma,három órát voltam a nagy bolhapiacon,ami három hétre nyitott meg Bordeaux egyik nagy terén.Egyedül voltam egész nap és mindent pont olyan lassan csináltam,ahogy akartam.szeretek egyedül lenni,azt hiszem jól is tudok.vagyis biztos.Ez a piac nem is igazán bolha de antik,az eladók az összes cuccukkal berendezkednek kis bódékba,azután csak várnak és elragadó franciasággal üldögélnek,a száz éves fotelokon,idős szagú holmikkal és porcelánokkal körülvéve.Átjárnak egymás foteleibe ülni,beszélgetni,bort inni és ebédelni,általános,hogy van kutyájuk,általános,hogy a kutyáknak különleges nyakörvük van,megszokott,hogy a kutyák maguk is különlegesek vagy ha nem is azok de valahogy illenek abba a közegbe.Foxi a gramofon mellett hever,a tacskó megfeszített fejjel áll,és szimatol,a barna shar-pei a bordó,arany enciklopédiák polcának árnyékában fekszik.Rendszeres,hogy a gazdáik szarukeretes szemüvegeket viselnek,rendszeres,hogy látszik rajtuk mivel foglalkoznak.Vannak akik pont olyan elegánsak mint a tárgyaik és emiatt passzolnak tökéletesen a közegbe,vannak akik pont olyan öregek mint a tárgyaik,és habár öregek színes ruhákat és szalmakalapot viselnek,a nők pedig klipszeket a fülükben.Akárhogy is, ezek a bódék a maguk káoszával,mintha képesek volnának elnyelni,soha nem megyek be egyikbe sem ha nincs bent rajtam kívül valaki.Nem tudom miért de mindenki próbál túladni minimum egy babafejen,mindenkinek van eladásra szánt foltos ruhája és bizarr elhasznált hintalova.Ezek az emberek nekem földöntúliak,úgy érzem ha akarnák,foglyul ejthetnének könnyedén,persze nem általános módokon és nem általános célok érdekében.Ha bemész rádszóródhat valami halvány por a plafonról s aztán egy ódon kamrában egy ódon tűzhely mellett találod magad, a csempe zsírfoltos és te ruhákat reparálhatsz életed végéig,néha megérkezik a fogva tartód,de ő sem tehet igazán semmit,ő a tárgyai rabja....
Aztán elbicikliztem teljesen kihalt területekre a kikötő mellett végig,daruk és mindenféle égbe meredő gépek mellett.Egész nap nagyon kísérteties idő volt,egész nap sötétkék volt az ég de néha kisütött a nap,ma két szivárvány volt az égen egy időben.Mikor már túl távolra jutottam és mikor már tényleg sehol nem volt senki s úgy éreztem ideje vissza fordulni,félúton nem tudtam továbbjutni,mert a folyó volt előttem és semmi más,az út eltűnt,az az út ahol a villamos sínek is futnak.a szívem egy pillanatra megállt úgy emlékszem,Chihiro szellemországban.Aztán szerencsére jobbra néztem,ahol a az út,haladt felém majd bő öt perc múlva sínekkel együtt visszakattant a helyére a sorompó felemelkedett a hajó kihajózott és én átjutottam.
A Saint Rémi utcában lezártam a biciklim,vettem egy pisztácia shaket majd megittam egy nagyon csendes téren,a velem szemben lévő házról egy kedves kecske faragott feje nézett rám,végig.
Hazafelé jövet az ég egészen elképesztő színeket öltött,a folyó mellett a korláton ültem kilencig.
Amikor megérkeztem az utcába ahol lakom,úgy döntöttem még maradok kint egy kicsit,leültem a téren egy betonpadra már sötét volt,mindenhonnan esti zajok szűrődtek ki,arra gondoltam vajon van e az embereknek alapvető zajuk? milyen lenne ha minden , a világon minden elhallgatna egy percere? vajon az a csend,amit annak hiszünk?
mostmár itthon vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése