Eddig a legeslegjobb érzés a világon,kisbabát altatni.Úgy érzem,még ha nincs is így,hogy nem véletlen,hogy elalszik az ölemben.Kell a nyugalmam,kell a hangom,a szívdobogásom.
Azt hittem, részemről az lesz a legnagyobb dolog ha megfürdetem,de három hét elteltével már tisztán érzem a jeleit.Tudok különbséget tenni a hangjai között.Amikor dünnyögni kezd és aztán magas hangon kedvesen sipítozik,az azt jelenti hogy kapható volna egy kis alvásra.Ilyenkor persze egyszerű betenni a babakocsiba és tologatni kicsit de az meg sem közelíti az érzést,amit a ringatása okoz.Még mocorog de már nyugodtabb,egyre lassabb,a hangja egyre magasabb,lassabban szuszog és kedvesen nyálazza a nyakam.Közben az egyik kezemmel tartom,és a csípőcsontomon támasztom, a másik tenyeremmel pedig a pihés fejét fogom,vagy simogatom a hátát, a villanyokat lekapcsolom és már csak mi ketten vagyunk a sötétben.most már az ágyacskájába is én tettem be miután motyogtam a fülébe és a karom már majdnem leszakadt...de esküszöm nem zavart.
Rákaptam erre.Altatni akarom.mindig csak én.
tudom hogy bízik bennem.mosolyog ha mosolygok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése